A II. világháború egyik ikonikus felvétele, amely 1945. február 23-án, a Szuribacsi-hegy elfoglalása után készült (forrás: Wikipedia)

Földrajzi háttér

Iwo Jima a Tokiótól 1000 km-re fekvő Volcano-szigetcsoport tagja. Volcano-szigetcsoport tagjai egy óceánközépi hátságon helyezkednek el, bazalt vulkanizmus hozta őket létre. Az itteni vulkánok részei az ún. Pacific-rimnek, azaz Tűzgyűrűnek, amely a Kelet-Ázsia és Nyugat-Amerika partvidékein húzódó szubdukciós zónákban található vulkáni területek gyűjtőneve. Iwo Jima területe 21 km², legmagasabb pontja a Szuribacsi-hegy a sziget déli csücskében, amely egy kialudt vulkáni kaldera, a maga 169 méteres magasságával.

Iwo Jima földrajzi elhelyezkedése (forrás: Wikipedia)	Amerikai haditerv a sziget elfoglalására (Forrás: Pinterest)

  Előzmények

A Japán Császárság az I. világháborúba még az antant hatalmak oldalán csatlakozott, azonban az első világégés lezárultával külpolitikájában a területi nyereségek megszerzését helyezte előtérbe. Az 1930-as években komoly terjeszkedésbe kezdett a kelet-ázsiai régióban (pl. Mandzsúria lerohanása 1931-ben). Az Egyesült Államok növekvő befolyása a Csendes-óceán térségében beavatkozásra késztette a japán vezetőket, Hirohito császárt és Todzsó miniszterelnököt, ezért 1941. december 7-én támadást rendeltek el Pearl Harbor ellen, amely az USA Hawaii-on található kikötője volt. Az USA egészen eddig az időpontig nem vett részt aktív harcoló félként a II. világháborúban, pusztán hadianyaggal segítette az Egyesült Királyságot és a Szovjetuniót. A váratlan agresszió felkészületlenül érte az amerikai haderőt, több hadihajó elsüllyedt és több ezer amerikai tengerész halt meg a támadásban. Roosevelt elnök aznap kihirdette a háborút Japán ellen.

Az ezt követő napon a japán hadsereg elfoglalta a Fülöp-szigeteket és Guamot, az ott állomásozó amerikai katonákat pedig fogságba ejtette. Az amerikai és brit katonákat embertelen körülmények között hadifogolytáborokba zárták. Rengetegen már a táborokba való menetelés során éhen, vagy szomjan haltak.

A japán és amerikai haditengerészet közötti első nagy csatára 1942 júniusában a Midway-szigeteknél került sor, amelyben az amerikai haderőt a híres Nimitz tengernagy vezette, a japán főparancsnok a Pearl Harbor elleni támadást vezető Jamamoto tábornok volt. Az amerikai haditengerészet a csata négy napja alatt, a japánok 4 repülőgép-hordozóját küldte hullámsírba, közben az amerikaiak csupán egy hordozót veszítettek. Ez a győzelem megalapozta a háború további szakaszaiban a szövetséges tengeri és légi fölényt az Csendes-óceánon. Az első szárazföldi összecsapás 1942. augusztus 7-én Guadalcanalon végrehajtott amerikai partraszállással vette kezdetét. A sziget teljes megtisztítása egészen 1943. februárjáig tartott.

1943-ban és 1944-ben a tengerészgyalogság szigetről-szigetre végrehajtott öldöklő küzdelemben szorította vissza a japán erőket. A tengerészgyalogság olyan később hírhedté vált hadszíntereken mérette meg magát, mint Tarawa, Saipan vagy Peleliu. 1944 októberében az amerikai hadvezetés megkezdte a japán főszigetek elleni támadás tervezését.  Az előkészítő bombázásokhoz azonban repülőterekre volt szükség, lehetőleg a P-51 Mustangok hatótávolságán belül, amelyek hatékony vadászfedezetet biztosíthattak a B-29-es bombázóknak. Ekkor vetődött fel először Iwo Jima elfoglalásának ötlete, amelyen a japánok 2 repülőteret használtak, egy további pedig építés alatt állt. A támadás időpontját végül 1945. február 19-ére tűzték ki, végrehajtására pedig a Holland Smith tábornok által vezetett 5. Kétéltű Hadsereget bízták meg.

Az amerikai előkészítő bombázás a japán ellenállás teljes felszámolását, legalábbis minimálisra csökkentésére tűzte ki célul. Ennek érdekében 74 napon át bombázták a szigetet, majd az invázió megkezdése előtt, 72 órán keresztül a haditengerészet zúdította lövedékeit a szigetre.

Szembenálló erők

Japán előkészületek

A sziget védelmével Kuribajasi Tadamicsi altábornagyot maga Todzsó Hideki miniszterelnök bízta meg 1944 májusában, miután felismerték a sziget stratégiai fontosságát a valószínűsíthető amerikai hadmozdulatok szempontjából. Kuribajasi tábornok még 1930-as évek elején a Harvardon diplomázott, magas rangú barátai is akadtak az amerikai hadseregvezetésből is. 1933-ban Japán katonai attaséja lett Kanadában.  Mivel ismerte az amerikai harcmodort és fegyverzetet, ezért tökéletes választásnak bizonyult sziget védelmének megszervezésére.

Kuribajasi 1944. június 19-én érkezett a szigetre. Kuribajasi tisztában volt azzal, hogy képtelen a szigetet túl sokáig megvédeni a túlerőben lévő amerikai haderővel szemben, amely mind a flotta, mind pedig a légierő támogatását is élvezte, ezért mélységi védelemre rendezkedett be, szembe menve az általánosan alkalmazott japán védekezési doktrínával.

A japán harcmodor a szigetek védelme során arra épült, hogy erős partvédelmi rendszerek alkalmazásával már magát a partraszállást és a hídfőállás kiépítését próbálták megakadályozni. Kuribajasi ezzel szemben a partot védtelenül hagyta, és a sziget belsejében építtetett ki erődrendszert, amely a Szuribacsi-hegyet és a sziget északi részén lévő dombvidéket is magába foglalta. A műszaki csapatok munkája nyomán 1945 februárjáig 18 km-nyi alagútrendszer jött létre, amely 5000 kisebb-nagyobb barlangot, illetve  642 betonbunkert  kötötte össze. Báró Nisi Takeicsi alezredes 26. harckocsiezredének harckocsijait a sziget északi, dombvidéki területein ásatta be, főleg a gyalogsági támadások visszaverését adva feladatul. A japán harckocsik technikailag messze alulmúlták az amerikai páncélosokat, nyílt  ütközetben minden alkalommal alulmaradtak az amerikai Shermanekkel szemben.

Kiépített többlépcsős japán védelmi rendszer egy amerikai légi felvételen az inváziót megelőzően (forrás: Pinterest)	Felül:Japán bunkerek a Szuribacsin (forrás: Pinterest) Alul: Egy japán alagút napjainkban (forrás: Pinterest)

Kuribajasi úgy gondolta, hogy ha sikerül kellő mértékű veszteséget okozni az amerikaiaknak (hasonlóan az I. világháborúban alkalmazott védelmi stratégiákhoz), akkor az amerikaiak letesznek a későbbi támadásokról a nagy véráldozattól tartva. A védelmi munkálatok így arra irányultak, hogy olyan rejtett, nehezen megsemmisíthető állásokat létesítsenek, amelyek sokáig képesek kitartani. A japán katonák a föld alá költöztek, így nem okozott nekik nagyobb veszteséget az amerikai előkészítő bombázás és tüzérségi csapás.

Kuribajasi parancsot adott a katonáinak, hogy rejtőzködjenek, és csak akkor lőjenek, ha biztos a találat, ennek hatására a tüzelőállás csak az utolsó pillanatban lepleződik le. A tábornok ezenkívül elutasította az öngyilkos Banzai rohamok kivitelezését is, illetve megtiltotta az ellenlökéseket, és a visszavonulást is.

A japánok a partra és a tenger felszíne alá nem építettek akadályokat, de a terület egészét tankok mozgását nehezítő harckocsiárkok és aknamezők tarkították. Kuribajasi a nehéztüzérséget a Szuribacsi-hegy barlangrendszereibe, a heggyel átellenben található kőfejtő területére és Motojama fennsíkra telepítette, ezáltal kereszttűzbe vonhatta partraszálló amerikaiakat.

Az invázió kezdete

Az Elkülönülés hadművelet fedőnevű amerikai támadás 1945. február 19-én indult meg. H-óra, azaz a partraszállás kezdete 09.00-ra volt kitűzve, a kétéltű páncélozott harcjárművek első hulláma 09.02-kor érte el a partot, három perccel később pedig megérkeztek az első katonákat szállító naszádok.

Kuribajasi tábornok megvárta, amíg az amerikai katonák felérnek a part mögötti fennsíkra, majd kiadta a tűzparancsot. A rejtett japán állásokból jövő géppuskatűz lekaszabolta az amerikai gyalogság első hullámait, a partra pedig két irányból érkező nehéztüzérségi- és aknavetőtűz érkezett, amely mind a haditechnikában, mind az élőerőben jelentős veszteségeket okozott.

 Noha ha az első nap 30000 katonát raktak partra, este 6 órakor, mikor parancsot kaptak a megállásra, az amerikaiak jelentősen elmaradtak a kitűzött céloktól. A megállásra azért volt szükség, hogy a várható öngyilkos banzai rohamot vissza tudják verni, ami azonban nem érkezett, a japán katonák állásaikban maradtak.

Amerikai katonák az ellenség tüzében hasalnak az invázió első napján (forrás: Pinterest)

A Szuribacsi-hegy bevétele

A 28. ezred kapta feladatul a Szuribacsi-hegy elfoglalását. A támadás február 20-án 8:30-kor indult meg. Az erődrendszerré alakított hegy belsejében rejtőző japán katonák ellen a puskatűz hatástalannak bizonyult, gránáttal és lángszóróval kellett az amerikaiaknak a védőket barlangról-barlangra kifüstölni állásaikból. Az alagútrendszernek köszönhetően a japán katonák olyan állásokban is megjelenhettek, amelyeket korábban a tengerészgyalogosok már megtisztítottak. Ez a taktika harcban tartotta  az amerikaiakat a sziget minden frontján, az előrejutás ütemét pedig minimálisra csökkentette.

A D+1. napon 17.00-ra a Szuribacsi-hegy felé csupán csak 180 méternyi előrehaladás történt. Másnap a támadás egy 40 repülőgéppel végrehajtott légicsapás után indult meg. Az offenzívában résztvevő mindhárom zászlóalj egy fronton haladt, így hatékony harckocsi- és tüzérségi támogatással a tengerészgyalogosok elérték a hegy lábát, február 22-re pedig körbezárták a Szuribacsit. A japán védők nagy része vagy öngyilkosságot követett el, vagy az alagútrendszereken áthaladva a sziget északi részére vonult át.

Másnap egy 40 fős harci őrjárat ment fel a csúcsra Harold G. Schrier főhadnagy vezetésével. A roham után kitűztek egy kis amerikai zászlót, miközben a megmaradt japán katonák tüzeltek rájuk. Később a nap folyamán egy nagyobb zászlót is kitűztek a harci morál erősítése céljából. Ennek a zászlónak a kitűzéséről készült a második világháború egyik legikonikusabb fényképfelvétele.

Amerikai zászló leng a Szuribacsin 1945. február 23-án(forrás: Pinterest)

A repülőterek elfoglalása

A 4. tengerészgyalogos hadosztály már február 20-án képes volt elfoglalni legdélebbi repülőteret, a Motojama-1-et. A Motojama-2 elfoglalása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, hiszen a sziget északi része a déli oldalhoz képest sokkal komolyabb, és jobban kiépített erődrendszerrel rendelkezett. A tengerészgyalogosok számára óriási kihívást jelentett a sziklás terepen való előrehaladás. Minden egyes elfoglalt bunkert és erődítést rövid idő alatt visszafoglaltak a japán erők, amelyek elszánt és véres ellenállást tanúsítottak.  Nisi báró harckocsijai ezen a terepszakaszon kerültek bevetésre, tornyukig beásva, jól páncélozott fix tüzelőállásként funkcionálva. Több napi keserves és sikertelen harc után, frontális harckocsi támadás indult a Motojama-2 ellen, amely február 24-én sikerrel elfoglalta a repülőteret.

A jellegzetes 4-est formáló Motojama-2 repülőtér a sziget elfoglalását követően (forrás: Pinterest)

Az áttörés

Február 25-én a 3. tengerészgyalogos hadosztály kapta feladatul Kuribajasi fő védvonalának lerohanását. A lángszórós Sherman harckocsik bevetésével, több napi elkeseredett küzdelem után február 27-én sikerült áttörést kierőszakolniuk az amerikaiaknak. A roham lendülete nem tört meg, Motojama falu maradványain keresztül nyomulva, a falu fölötti magaslatok elfoglalása is sikerrel végbement, ahonnan a harmadik, még épülő repülőtérre is rá lehetett látni. A 362A elnevezésű magaslat elfoglalásáért öldöklő küzdelem alakult ki, március 1-re került amerikai kézre 224 tengerészgyalogos élete árán, azonban a magaslat bevétele elkerülhetetlen volt, hogy az amerikaiak Nisi páncélosai mögé kerülhessenek.

A dombvidék elfoglalása gyorsan haladt, egészen a 382-es magaslatig, ahol a 4. hadosztály komoly emberveszteségeket szenvedett. Ennek oka az volt, hogy ez alatt a magaslat alatt futottak Kuribajasi alagútjai, a dombot pedig Nisi alezredes álcázott harckocsijai védték, a csúcsot pedig egy tűzbiztos bunker uralta. Ettől a magaslattól délre helyezkedett el egy sor domb között a Pulyka-domb, amely az északi rész legmagasabb pontja volt. Ettől a sziklától még délebbre pedig az „amfiteátrumnak” nevezett völgy helyezkedett el. Ezért a területért február 26-án indult az amerikai támadás, március 1-től március 10-ig (a terület elfoglalásának időpontjáig) olyan heves harcok dúltak, hogy az amerikai katonák „húsdarálónak” nevezték el a régiót.

Amerikai tengerészgyalogos várja a tüzérségi tűz megszűnését a roham előtt 1945. márciusában (forrás: Wikipedia)

Március 9-re sikerült a 3. hadosztálynak elérnie a sziget északi partját, a keleti szektorban pedig a megmaradt japán védők banzai rohamot indítottak az 4. hadosztály állásai ellen. Ezen események után a szervezett japán ellenállás megszűnt, megkezdődött az ellenállás folyamatos felszámolása. Kuribajasi tábornok öngyilkosságot követett el.

A csata mérlege

A sziget védelmét alkotó 20060 japán katonából mindössze 216 esett fogdába, és nagyjából 300 maradt az alagutakban egészen a háború végéig bujdokolva. A fogságba esettek nagy része főként Koreából és Kínából kényszersorozott segéderőkből állt.  Amerikai részről 5931 tengerészgyalogos esett el, további 17372 pedig megsebesült. A csendes-óceáni hadszíntéren ez volt az egyetlen eset, amikor az amerikai fél veszteségei meghaladták a japánokéit. Iwo Jima bevételéért Holland Smith tábornok „emberi húst vetetett be a vasbeton ellen”. Ez a mondat dicséri a japán műszaki alakulatok munkáját, amelyek a sziget erődítési munkálatait végezték.

Amerikai katonatemető a csata után, háttérben a Szuribacsival (forrás: Wikipedia)

Források:

BBC Bookazine - A második világháború 

Hugh Ambrose - The Pacific

Wikipedia