Az I. világháború sajátságos harctéri körülményei egy új típusú harctéri betegséggel szembesítették a tábori kórházak orvosait: a harctéri sokk (angolul shell shock, nyersfordításban „akna sokk”), vagy harctéri idegkimerülés az egyik leggyakoribb betegség, ha úgy tetszik „sebesülés” típus lett, amely rengeteg katonát tett harcképtelenné. A lövészárkokban töltött több hetes vagy hónapos szolgálat során az állandósuló tüzérségi csapások, a nyomukban járó robbanások, illetve folyamatos veszély,a közeli barátok elvesztése és a tomboló harc okán a katonák idegei lassan felmondták a szolgálatot. A harctéri sokkban szenvedők képtelenek voltak aludni, legapróbb neszre is pánikolva riadtak fel. A sokk tüneteinek súlyosságától függően akár az egyén beszéd- és mozgás készségére is hatással lehetett. 

A britek voltak az első olyan nemzet, akik jelentést készítettek a jelenség tüneteiről, már a háború első évében. A leggyakoribb tünet a tinnitus, azaz fülcsengés volt, amelynek következtében az egyén akkor is különféle hangokat hallott, amikor egyébként semmilyen zaj nem volt hallható. További tünetek lehettek a szédülés, fejfájás, remegés és amnézia. Az ilyen tüneteket akár a fejen történt fizikai sérülések is okozhatják.

1914-ben a brit csapatok 4 %-a produkálta a tüneteket, melyből 10%-ot a tisztek adtak. A médiában először 1915-ben használták a harctéri sokk kifejezést.

A háború előrehaladtával a a tünetekben szenvedők száma folyamatosan növekedett minden nemzet katonái között. Az orvosok azonban még továbbra is úgy vélték, hogy a tüneteket fizikai sérülések okozzák. A robbanások keltette lökéshullámokat tették felelőssé a sérülésekért, amelyek nyomán a katonák agya megsérülhetett, míg más szakemberek a robbanások során keletkező szénmonoxid okozta agykárosodást valószínűsítettek.

Ezek az elméletek azonban hamarosan megcáfolták azok a katonák, akik nem vettek részt közvetlen rohamban, így közvetlen érintkezésben nem kerültek lökéshullámokkal, de mégis jelentkeztek náluk a tünetek. A katonák igyekeztek bajtársaik elöl titkolni tüneteiket, hiszen általános vélekedés volt, hogy csak a gyávák próbálnak így kikerülni a frontvonal húsdarálójából.

A harctéri sokk kezelése

Amint bajtársai érzékelték társukon a tünetek nagyfokú jelentkezését, igyekeztek kivonni őt az első vonalból, amilyen gyorsan csak lehetett. Logisztikai problémákat okozott azonban az, hogy a csapatok létszámának növekedésével egyre több frontkatonát kellett kivonni a frontról, ami az utánpótlás folyamatos áramoltatását indokolta a frontra.

A kivont katonára több napos pihenés várt, majd a frontra visszatérését követően a tisztjei kötelessége volt figyelemmel kísérni az állapotát. A tisztek igyekeztek elterelni a visszatértek figyelmét a harcok szünetében azzal, hogy a családról, civil életről vagy épp magáról a háborúról beszélgettek a betegségben szenvedővel. Sok katona tünetei enyhültek attól, hogy kiadhatta magából azokat a szörnyűségeket a tisztjeinek, amelyekkel t az első vonalban vagy a senki földjén szembesült.

Ha a beteg állapota rosszabbodott, akkor hátra vonták a front mögé, ahol több hétig kórházi kezelésben részesült. Ha az itteni ellátás sem hozott javulást, a katonát a harcoktól távoli szanatóriumokba küldték, ahol szakemberek igyekezték őket kigyógyítani ebből az állapotból. Az egyik legbrutálisabb próbálkozás a harctéri sokkban szenvedők kezelésére az elektrosokk volt.

Csak az első világháborút követően jöttek rá arra, hogy egy pszichiátriai betegségről van szó, amelyet különböző gyógyszeres kezeléssel kordában lehet tartani. A poszttraumás stressz a mai napig a leggyakoribb mentális betegség a frontról hazatérő katonák körében.

Forrás: War History Online